Amikor ott álltunk 30 perccel a nyitás előtt, és végre a helyére került minden apró részlet, két másodpercig mereven bámultam, majd elsírtam magam. Nem vagyok ennyire pityergős azért (bár az esküvő fotózás érzékenyebbé tett), egyszerűen kigördült minden. A sok feszültség, izgalom, várakozás, a “megint egy váratlan probléma” körforgása, a megállás nélküli hajtás… és az öröm. Az öröm, hogy sikerült! Akkor láthattuk mi is először egyben az egészet sok-sok tervezgetés és 3 hónap kemény munka után.
Megfogadtuk egymás között, hogy nem fedjük fel, mi mindennel kellett megküzdenünk az átalakítás során, így ehhez most tartom is magam. Arra viszont bizonyára nagyon kíváncsiak vagytok, honnan is indultunk, amíg ide eljutottunk.
A vágy, hogy legyen egy kis saját fotószugunk régóta érlelődik bennünk. Egyszerűen meguntuk a kompromisszumokat, a beltéri helyszínek nehézkes keresgélését. A vintage enteriőrös fotózásaink mindig ki voltak téve az időjárás kegyességének, nem lehetett őket rossz időben hová vinni , és gyorsan meguntuk a bevált fotózás helyszíneket is. Egyszerűen kellett egy hely, és ezt napról napra erősebben éreztük, de nem tudtuk hol, hogyan valósítható meg. Két dologban voltunk egészen biztosak: magában fogja hordozni az enteriőrös fotózások hangulatát (teljesen bútorozott lesz, sok-sok virággal) és, hogy időről-időre változik, átalakul majd. A tervet elővettük, letettük. Megint és megint. Aztán tavaly év végén úgy éreztük, kinőttük az otthonunkat. (Szorítottak a fotós holmik…) Elkezdtünk nagyobb házakat nézegetni, ahol esetleg egy stúdiótér is elférhetne. Aztán telkeket, ahová először legalább egy kisebb fotózás helyszínt felépíthetnénk. Aztán önálló lakásokat a belvárosban, hogy legalább a fotós felszerelés költözhessen a kiegészítőkkel együtt. Az álomtelket megtaláltuk (reméljük pár évet hajlandó várni is ránk még…), de hamar be kellett látnunk, sokkal több az, amire vágyunk, mint amit ezen az úton meg tudnánk valósítani. Feladtuk. Persze csak egy kis időre, mert azért csak nem hagyott minket nyugodni a dolog. S ekkor már azt is tudtuk, hogy az eredetileg tervezett 50 m² nem lesz elég nekünk.
Elkezdtünk bérelhető ingatlanok után kutakodni. Rögtön rájöttünk, ez sem lesz egyszerűbb. Arra is, hogy raktárakat és ipari épületeket kell keresnünk. Miért? Prózai az ok: azt tudjuk megfizetni. Aztán már el is felejtettük az okot, mert egyszerűen beleszerettünk a gondolatba, hogy egy nagyon férfias, ütött-kopott közegbe ültethetünk bele valami igazán finomat, nőieset. Egy kis elvarázsolt világot láttunk magunk előtt egy csarnok közepén.
.jpg)
Aztán egyszercsak elénk jött a csarnok! Az, amibe bele tudtuk helyezni mindazt, ami a képzeletünkben élt. Nem néztük, hogy mi van még hozzá, pontosan milyen állapotú is az épület, arra sem emlékeztem hazafelé már, pontosan hány szobás az ingatlan. A csarnok kellett. Az a csarnok.
.png)
Jó, tudom, ijesztő, de már akkor láttuk, amit ma már ti is láthattok.
110 m²-nyi “szerelemhez” járt még 150 m². No, hát ekkorát azért nem akartunk… de 2 hónap sakkozgatás után csak sikerült megkötni a szerződést. Akkor, amikor már ismét csaknem újra feladtuk.
A Rooms ekkor született meg, jóllehet, hogy egyáltalán nem hasonlított mai önmagához. Darabjaiban viszont már ott volt a nappalinkban, a hálószobánkban, sőt a konyhánkban is hónapok óta. Mire beköltözhettünk úgy igazán, el sem fértünk már a lakásunkban.
Innen folytatom legközelebb. Elmesélem nektek, hogyan lett a csarnokból sahbby chic hálószoba.
